Helló!
itt Lola és Vili. Építettünk magunknak egy otthont
Akkor lett izgalmas
a helyzet, amikor kiderült, hogy babánk lesz.
Nem akartunk negyven évesen is albérletben mosogatni az ott meghalt nagymama tányérjait, miközben a tulaj havonta emlékeztet, hogy "amúgy majd egyszer eladnám a lakást". Saját otthont szerettünk volna.
De amikor szembesültünk a budapesti ingatlanárakkal, gyorsan rájöttünk: egy garzonért is többet kérnek, mint amennyit össze tudnánk spórolni.
Mert egy dolog egyedül túlélni a bérleti dzsungelt, de egy csecsemőt nem akarsz olyan lakásba vinni, ahonnan bármikor kitehetnek és ahol csak 1 gázrózsa működik, mert "ennyi pénzért ne várj többet".
Szóval vettünk egy romos vályogházat vidéken...
Két kezzel, háromszáz YouTube-videóval és pár kölcsönkért szerszámmal vágtunk bele a projektbe. És igen, sz*rból próbáltunk várat építeni.
Közben rájöttünk: nem vagyunk egyedül. Egy egész generációnyi ember törődik bele abba, hogy a szüleivel ellentétben neki nem lesz saját ingatlana – mert a szüleivel ellentétben neki nem egy Happy Meal menünyi pénzt kéne rá allokálnia.
A rendszer nem segít rajtuk, rajtatok, rajtunk sem. A felújítás közben rájöttünk, hogy fel kell készülnünk egy olyan életre, ahol a rendszerre nem is lehet számítani – de egymásra még igen. Tudnod kell felismerni a gyógynövényeket és gombákat, állatot tartani, betegségeit gyógyítani, annak mindenét felhasználni, kell tudni befőzni, tartósítani, növényt nevelni, palántázni, tüzet rakni, földet tapasztani és:
házat építeni – a két kezedből, a két lábad alól.
De nem egyedül: mi egyedül csináltuk és nem szeretnénk, hogy másoknak is így kelljen. Azért mutatjuk meg, amit tanulunk, mert hisszük, hogy ha már a rendszer nem tart meg minket, akkor legalább mi tartsuk meg egymást. Most már nem a házunkat, hanem közösséget építünk.
